1.
„Ugyan kit siratnál? Talán a magas
húshozamú atlantiszi tarkát?
A naplemente merész színeit? 
A babérliget zöld árnyékát? Ugyan már.
Nem a csipás halandók kedvéért
hajtja végig arany szekerét
Héliosz az óceán fölött. 
Útjának célja – ha van egyáltalán –
rejtve marad az emberi tekintet 
elől. Pillantásod 
számára smafu.
Kit siratnál ugyan? 

Kit vajon?

A tarkabarka bazárbeli nyüzsgést,
a színes rongyok egzotikumát?
Magát az úgynevezett életet?
Legalább önmagadnak ne hazudj,
s ne hazudd ifjú társad szép szemébe,
aki most foglal helyet asztalunknál,
hogy az elsüllyedt vigalmi negyed
többet jelent egykor volt önmagánál.
Sem a szentélyek hallgatag nyugalma,
a vértől fekete áldozati oltár Ź
– Źhisz kinek jelent mindez veszteséget?
Az égilakók csak túlélik 
valahogy.
A többiek meg – nos, a többiek,
akik baromfit, kecskét (volt, ki marhát)
vonszoltak virággal fölékszerezve
az áldozópap gyors kése alá,
nos, ők már nincsenek itt, hogy elmeséljék:
elnyerték-e a kért támogatást.

Mi merült alá az elsüllyedt szigettel?

Ugyan, mi más, mint egykor volt időd.
Mi egyéb, mint a régi életed,
a csapatban szárnyalás évei.
Az agora akolmelege,
az ifjonti célok fata morganája.
Utópiáid túlontúl híg habarcsa.
ŹŹŹÉs hát a kiválasztott kevesek 
elit klubja a saját fénykorában
nem mélyvízi világ volt vajon?
Vedd úgy, hogy épp a helyére került.
 

2.
Az önsajnálat gazdag televénye
bőségesen termő lápvidék.
Így lesz a jelentéktelen, kövér
kecskéket termő, takaros szigetből
a Hesperidák elveszített kertje.
Ó, házi borok és háztáji sajtok!
Ó, a vidéki forgatag porondja!
Khairóneia színháza ehhez
képest maga a Metropolitan! –

Miért ad mégis önnön nyomorunk
szárnyakat a költői képzeletnek?
Miért kísért hajnaltájt az álom,
hogy folyton a rejtelmes képpel ébredsz:
mikor füst csap föl a hegy gyomrából,
és madárrajok zuhognak keresztbe
az arany fogat küllői előtt,
és végighasad hosszában a szikla,
halk pattogással gyöngyök ezrei
gurulnak végig a kiürített
palotanegyed néma termein.

Nevetséges. Hiszen ott se voltál.
 

3.
Aki ott volt, ma már nincs sehol. 
S a visszatérők – na, szép, mondhatom!,
ezt hallgasd meg, mert a visszatérők
esete nemcsak tanulságos, hanem
kiváltképp mulattató is egyben!
Húzódjatok odébb, adjatok helyet,
hogy ifjú barátunk közelebb hajthassa 
csinos fülét.

Szóval a visszatérők.
Jött a hír,
hogy a pofás kis sziget elmerült.
S az ember persze öntudatos állat,
ki a gyanakvás abrakján nőtt nagyra:
a követségben járó ifju herceg
nagy sebbel-lobbal hagyja ott Milétoszt,
északnak hajózik Anatólia
partjai mentén, egykori hazája
polgárait szépen összeszedve 

– azt kell mondjam, a legjobb pillanatban,
hisz még a döbbenet csöndje közepette
távozott klasszikus-hősi mozdulattal.
Így lett a hazáját övező gyász
tartóedényévé a sors tréfája folytán:
hisz jó helyen volt éppen jó időben.
(Ha megvárja netán, míg Milétosz
napirendre tér a történtek fölött,
az okafogyottá vált diplomata-státusz
mankóit hamar kirúgják alóla
az udvar fürge lábú ifjai,
a kapcsolataiba fektetett zseton
devalválódik, és a maradék
maréknyi aprón statiszta-szerepet
vásárolhat legföljebb magának.)

Kihajózik hát, jókor, jó időben.

Hosszú az út persze, itt-ott meg-megáll,
fölszedve egy-két bánatos pofájú
honfitársát. Úszó kaszinó:
találgatástól, pletykáktól pezseg
a hontalanokkal megrakott fedélköz.
S micsoda csúcsforgalom alakul ki!
Kisebbfajta flotta gyűlik egybe,
kereskedőhajók, áruval rakottan,
a gyászos hír hallatán visszatérő
utazók, akik saját szemükkel
akarják látni, mit a szóbeszéd 
hordott világgá. Mondom, kisebb flotta
csetlik-botlik a vad tajték hátán
– majdhogynem tömegszerencsétlenségbe
torkollik így a végső átkelés,
a nagy katasztrófa szatírjátékaként!

Nos, végül aztán négy-öt napon át 
keringenek elsüllyedt hazájuk
hűlt helye fölött. És – most figyelj! –
e néhány szerencsétlen nap során
nincs gyászbeszéd, nincs szertartás, se semmi:
de úgy képzeld el, hogy még csak át sem 
kiáltanak a mellvédek fölött
az egymás mellé sodródó hajósok.
Hallgatag körtáncot lejtenek, szívükben
nem támad vágy a jajveszékelésre,
elméjük malmai üresben forognak 
– így telnek el az útra szánt napok,
míg tart a víz és tart az élelem.
Majd szétszélednek, ki-ki más irányba –
búcsúszó nélkül, át a tengeren,
nem alapítva új kolóniát,
terveket nem, csak múltjukat cipelve,
s persze értékes szaktudásukat.
(Az ifjú herceg ma kormányzóhelyettes
valami nyugati kis gyarmaton:
mondják, zárkózott, de jó kedélyű ember,
nagy munkabírású, családcentrikus.)

Ugyan, kit sirattak volna? 
Itt egész világuk
süllyedt a mélybe – s a tenger habjai
épp ugyanúgy futották útjukat,
mint egykor, s amiképp futják ma is.
Alighanem ez volt hát a látvány,
mely torkukra forrasztotta akkor
a mérhetetlen gyász panaszszavát. 
 

4.
Illetve volt ott, akadt egy hajó:
foglyokat szállított hazai piacra.
Ők az első éjjel vízi áldozatként 
tengerbe vetették szállítmányukat.
Több éjszakán át hallgattuk, ahogy
kiabálnak, átkozódnak egyre –
sokáig éltek még, hisz volt mibe
kapaszkodniuk – kitalálható –:
uszadékfákat sodort ott a tenger,
ágakat, mi több, óriás tölgyeket.
Így hát a rabszolgák siránkozása
szolgált akkor nekünk 
gyászzene 
gyanánt.

Míg csak tartott a víz s az élelem.

Poszeidón isten, miután dühét
kitöltötte az apró szigeten,
úgy látszik, tréfás hangulatba jött.
Nyugatnak vettük az irányt, és pár nap
múltán különös látványban volt részünk:
egy olajfa úszik szembe épp velünk,
titkos áramlatok sodorták ily messze,
s fordították vissza, hogy utunkat
keresztezze. Csenevész kis fácska:
ágai csúcsán egy halott majom
fekszik fönnakadva, csukott szemmel,
s markában egy zöld diót szorongat.
 

5.
S ma már mit hallhatsz? A Titkos Tudás
Hona merült el, s vele az aranykor!
Valami fontos végleg elveszett:
a vándorútra kelő madarak
hosszan keringnek, pihenőt keresve 
Atlantisz egykori szigete fölött,
mely hatalmas, nagyobb együttvéve
Líbiánál és Anatóliánál,
ősi bölcsességek bölcsője, satöbbi –
odakinn, persze, messze túl Héraklész 
oszlopain...

Nevetséges. Fecsegés az egész. 
A beavatottak 
bősz öblögetése.

Ugyan, kit siratnál? Talán a magas
ég lakóinak tennél szemrehányást?
Nincsen és ne is legyen visszatérés.
Aki visszatért, és napok során át
bámult a hordalék szennyezte habokba,
vagy hosszasan hallgatta éjszakánként
a vízbe vetett rabok nyafogását,
majd visszaúton a szárazföld felé
jót kacagott Poszeidón viccén,
többé nem keres semmilyen jelet.
Díszes ruhát ölt, és némán kiül
kapuja elé, fülelve az új
nemzedékek hullámrobajára,
vár fölékszerezve, szótlanul, hisz tudja,
miként merül el minden napra nap. – – –

Hélioszt tán csak a kíváncsiság hajtja.
Ezért kaptat föl fényes szekerével
újra és újra az égi boltozatra,
a döbbenet, hogy a józan ész
és minden értelmes számítás ellenére
ez a tágas világ még mindig áll.

Tartsd hát számon napfényes napjaid.
Annak, ki nyomodba lép, fingja sem
lehet majd róla, hogy te hová merülsz.
S mire éppen hogy berendezkedik
saját szigetén, a mohó vizek
már át is csapnak a védőgátakon.
Kezdjetek élni hát. Ti jöttök, fiúk.
És ne féljetek némi rombolástól:
szedjétek szét, mit készen kaptatok,
hiszen valódi pusztítást nem képes
végezni semmi, csupán az idő.
Ne félj képedre alakítani.
Erős állkapcsok, vakító mosoly:
harapj nagyot a túlérett gyümölcsből,
s ne azt búvárold, ami elmerült!
Hagyd ránk régen volt csalódásaink,
az agora körüli hagymázas vitákat
– szemét csak az mind, korhadt uszadékfa.
Vagy ha úgy tetszik, válogass csak bátran:
piszkálj ki a múlt zsarátnokából
egy-két szemrevalóbb darabot,
s abból élessz magadnak új tüzet.
Vedd el, amit a bőségtál kínál!
Most élsz, és mindvégig ebből kell megélned:
a rövid őszre hosszú tél köszönt.

Fogytán a borunk, miért nem rendelünk hát?”
 

6.
Így szónokolt a pohos, vén szatír,
miközben észrevétlen a kezem 
ügyébe húztam a súlyos kancsót.
Oldalról láttam 
a masszíliai Apollodórosz
farkasmosolyát. 

Mi jövünk, te mondád.

Ő alulról megbillentette az asztal
lapját, én pedig 
belevágtam a kancsót az öreg
maszatos arcába.
Fenékre huppant, még 
jajgatni is elfelejtett. Csak pislogott és
szaporán nyelte a vért. Ekkorra már
Apollodórosz kezében
volt az iszákja, ő meg búcsúképpen
egy alig látható, gyors mozdulattal
elmetszette az inat a kivénhedt
pederaszta bal térde alatt.

Futottunk keresztül a sikátorokon.
Gyorsan és könnyedén, ügyelve az
egyenletes lélegzetvételre.
Senki sem vett minket
üldözőbe, csupán
a rémült malacvisítás 
kísért utunkon.
Majd biztos távolban, megérkezve
az alkonyatban parázsló 
kikötőbe,
a rakpart falának vetettük a hátunk,
és hosszan kacagtunk mind a hárman,
a masszíliai Apollodórosz, én
és csinos társunk, a barna, hosszú combú 
Eudémóniosz Kréta szigetéről.